Dead Pixels - a gamerek élete
Meg és Nicky története akár a pandémia idejéről is szólhatna. Ülnek a sötét szobájukban, és szinte éjjel-nappal nézed, ahogyan videojátékokat játszanak, és csak virtuálisan kommunikálnak másokkal. A szobát csak vészhelyzetben hagyják el, még enni is a képernyő előtt esznek. Amint véget ér munkájuk az irodában, bezárkóznak a szobájukba, és a "Kingdoms Scrolls"-szenvedélynek hódolnak. A pandémiás időszakban ezt már megtapasztaltuk, teljesen normális viselkedés lenne, ám a "Dead Pixels" készítői ezt nem tudhatták, amikor a brit sorozat 2019-ben megjelent.
Meggel, Nickyvel és Usmannal belemerülünk a "Kingdom Scrolls" nevű videojáték világába, és megismerkedhetünk az avatárjaikkal. Meg a való életben irodai dolgozó, akinek csak korlátozottan van befolyása a libidójára. Nicky a kolléganője, Usman pedig családapa és pilóta, akit jobban érdekel a játék, mint gyermekei első lépései. Mindannyian szenvedélyes játékosok. Együtt tapasztalják meg a kalandokat, teljesítik a feladatokat és szintről szintre haladnak.
Egy napon Russel új alkalmazottként érkezik az irodába, akivel Meg nem csak virtuálisan akar játszani. Amikor megpróbálja integrálni online társasági életébe, ellenállásba ütközik. Hivatalosan a "Dead Pixels" egy dráma, de inkább a komédia és a dráma keveréke. Már az első rövid epizód után már láthatjuk, hogy a sorozat nem követi a műfaj ezen egyszerű meghatározását. Jon Brown forgatókönyvíró hegyes szójátékokkal biztosítja, hogy szórakoztasson egy-egy epizód mind a 20 percében gyakran a karakterek egyedisége által.
A párbeszédekben gyakran használják a videojáték-világ zsargonját, gyorsan belebotlunk új szavakba és anglicizmusokba. Beszélnek a lemondásról (lassú, fáradságos szintlépés), az ellenfél rángatásáról (más játékosok megtámadása), lehívási küldetések végrehajtásáról (közös gyűjtési feladatok), vagy "ügyességi játékokról" (könnyen hozzáférhető játékok). Ha tudod, mi áll ezeknek a neveknek a hátterében, akkor valószínűleg ismered a "Kingdom Scrolls", a "The Elder Scrolls" és a "Kingdom Come: Deliverance" videojáték-sorozatokat is.
A sorozat újra és újra az avatárok bőrébe ugrik, és a szemszögükből mutatja be a közönségnek azt a színes középkori online világot, amelyben a sárkányok és az orkok a mindennapi élet részét képezik. Ez erősen emlékeztet a "World of Warcraft" jelenségre, amely a negyvenes évek közepe óta több mint 114 millió játékost vonzott a világ minden tájáról. A sorozat humoros módon mutatja be, hogy egyes videójátékok hogyan bűvölik el a játékosokat.
A játék társadalomra gyakorolt hatása ugyanolyan reálisan jelenik meg, mint az online világban zajló interakció. A "Dead Pixels" szinte azt a benyomást kelti, hogy a sorozat megfeledkezik az ilyen játékokba milyen könnyű belehajszolni magunkat. Viszont ha látjuk, hogy Meg üres palackok és ételmaradék között ül a jelenetekben, és megtapasztalja, milyen elvonási tünetek vannak nála, amikor megpróbál játék nélkül élni, akkor tudjuk, hogy a negatív mellékhatásokra is felhívja a figyelmet a sorozat.
Az is nyilvánvaló, hogy a játékos közösségnek kommunikációs sajátosságai vannak: az erős kifejezések, obszcén mondások és néha nagyon pubertás humor gyakran előfordul, ennek ellenére erőszak, ütés nem fordul elő. A játékosok között zajló kultúrharc szintén kérdés. Már régóta örökké visszatérő kérdés : Xbox vagy Playstation, Sonic vagy Mario, konzol vagy PC? A legújabb trend: azok az emberek is játékosok, akik csak okostelefonjukon játszanak? Nicky szerint biztosan nem. Nem akarja "igazi" szerencsejátékosként elfogadni azokat az embereket, "akik szerint a Candy Crush játék."
A „The Guaridan” a „Dead Pixels”-t a „World of Warcraft” népszerűségéhez hasonlítja és hosszú idő óta a legjobban írt sitcomnak minősítette.
A pandémia idejében a brit sorozat a száraz humorával könnyed szórakozást kínál és megmutatja, hogy a virtuális világ milyen klassz élményeket kínál. Nem kell tartanunk a játékosok által használt sokféle kifejezéstől. Még akkor is, ha "noob" – azaz kezdő - vagy a játékban, a "Dead Pixels" szórakoztató lesz.